kertmanufaktúra

2012. november 6., kedd

A nagyvállalkozó ideges

Tervre nincs szükség, rögtön építeni kell
(Részlet Az ügyfélnek mindig igaza van című fejezetből)

A nagyvállalkozó azért ideges, mert költségei vannak.

Azért vannak költségei, mert új kertet szeretne. Szépet, jót, minőségi kertet, ezt többször, már az első telefonbeszélgetésnél elmondja. S hogy a minőségi kert neki a szíve csücske. Mondom is a nagyvállalkozónak, hogy nekünk is az – mi több, szívünknek csak olyan csücskei vannak, amelyekben a legnagyobb lakrészt a minőségi kertek foglalják el –, úgyhogy nagyvállalkozó nálunk jó helyen kopogtatott.

Nagyvállalkozó később árajánlatot kér.

Árajánlatot persze mindenki kér, egy jó árajánlat a kerttervezés és kertépítés alfája és ómegája, az árajánlattal ezért gondosan bánik az ember.

Nagyvállalkozó azonban nagyvonalú, neki nem kell tételes árajánlat, elegendő pár sor: munkadíj, anyagköltség és járulékos összegek, csak felsorolásképpen, mondja. Ilyenformán tehát gondos, de nem részletes árajánlat készül.

A válasz viszonylag hamar megérkezik – ez időnként csodaszámba megy, merthogy manapság új szokás van terjedőben, a válasz nélkül hagyott árajánlatok, levelek és telefonhívások szokása –, szóval a nagyvállalkozó azt írja: nagyon örül, éppen ilyesmire számított.

De ahogy végigolvasta, nagyon úgy tűnik, odalett a nagyvonalúsága, mert némi részletezést mégis kérne. A némi szócska nagyvállalkozó szótárában mást jelent, mint más földi halandók könyveiben, nagyvállalkozó ugyanis mindenre kíváncsi. Ez alapvetően természetes és helyes eljárás, az ő háza, az ő kertje és az ő árajánlata is. Arra gondolok, halkan megjegyezhetném, hogy a nagyvonalúság is az övé volt az elején, de nem jegyzem meg, mert az ügyfélnek mindig igaza van.

Kérdés tehát, milyen részletességgel kéri átdolgozni az árajánlatot a nagyvállalkozó.

A nagyvállalkozó az árajánlatot igen nagy részletességgel kéri átdolgozni.

Azt mondja, ha néki egy ízléses kis támfalat tervezünk építeni, s az a támfal facölöpből készül, akkor írjuk le pontosan, hány liter lenolajat akarunk vételezni, hány csiszolóvászonnal fogjuk suvickolni az ő vadonatúj támfalát, miféle ecseteket veszünk a festegetéshez, és hogy mindez mibe kerül. Nettó és bruttó bontásban. Aztán honnan érkezik a fenyőkéreg, ki fogja azokat a telepről a házig fuvarozni, honnan jönnek a növények, és minden további anyagköltség legyen szépen tételesen felsorolva.

Legyen. Átdolgozás tehát.

A részletes ajánlat azonban nem tetszik a nagyvállalkozónak.

Nagyvállalkozó ezért telefonál. Idegesen telefonál.

Kérdéseket tesz fel, hogy miért kerül annyiba egy kanna lenolaj, miért olyan drága az ecset, miért nem lehet vörösfenyőből kérgezett kérget közelebbről beszerezni, miért gömbölyű a facölöp, amikor ő a hasáb alakút olcsóbbnak gondolja, és hasonlók.

Ezeket a kérdéseket nagyvállalkozó hosszasan vizsgálja, s amikor belefog az elemzésbe, nem tart szünetet a mondatok között, tulajdonképpen nem is kíváncsi a válaszokra, csak beszélni szeretne. Hallgatni a saját hangját. Az jó. Az magabiztosságot ad még egy nagyvállalkozónak is.

Az elemzésben aztán van egy pont, ami szinte őrületbe kergeti a nagyvállalkozót. Itt már kiabál, szaporán veszi a levegőt, már nem kérdez, csak utasít, parancsokat osztogat és számon kér.

Mi viseli meg manapság egy nagyvállalkozó amúgy is strapás idegrendszerét?

Egy nagyvállalkozó gyengécske idegrendszerét mostanság egy konténer viseli meg leginkább. Hogy annak miért van díja, a díja miért annyi, és miért kell egy kertépítéshez konténer, s ha kell, akkor annak a díját miért neki kell fizetni. Nagyvállalkozó szerint ugyanis a konténer díját a kertépítőknek kéne kifizetni.

Ez így lenne méltányos.

Mert az, hogy a konténerszállítás díja benne van egy részletesebbnél is részletesebb árajánlatban, az nem méltányos. Szerinte annyira nem, hogy attól neki kiabálnia kell. Hogy ebben az országban senki sem akar dolgozni, s ha esetleg valaki mégis munkára adja a fejét, akkor hihetetlen konténerköltségekkel akarja lenyúlni szegény nagyvállalkozót.

Ez hallatlan, üvölti nagyvállalkozó a telefonba.

Merthogy ő éppen hétmillió forintot készül elkölteni egy minőségi kertre, s az összeg hallatán még egy százötvenezer forintos konténerszállítási díjat is a nyakába akarnak varrni. 
De nagyvállalkozó itt még nem áll meg, nekifut a következő akadálynak is.

A fuvarköltség.

A fenyőkérget még csak érti, de azt már nem, hogy egy közönséges – ha szöveghűen idézném a nagyvállalkozót, akkor a „szaros” szó alkalmazása lenne helyes, de nem akarom szöveghűen idézni nagyvállalkozót, mert ő is ügyfél, s az ügyfélnek mindig igaza van – fenyőkéregnek miért van fuvarköltsége. S ha már van, ahhoz mi köze van őneki, a nagyvállalkozónak, aki súlyos ügyekkel foglalkozik éjt nappallá téve, s hogy jövünk mi ahhoz, hogy belerondítsunk az ő szépen működő nagyvállalkozói világába egy értelmezhetetlen fuvarköltség elnevezésű tétellel.

Azt is nekünk kellene fizetni.

Merthogy neki a kéregre van szüksége, a fuvarra nincs.

És akkor ott van még a kertterv. Arra sincs szüksége. Csak a kertre, terv nélkül, mert ő rögtön építeni akar.

Érdekes meglátás.

Persze ezt csak óvatosan írom körbe a nagyvállalkozónak, nehogy megviselje lelkét néhány szálkásabb szóösszetétel.

Mert a megrendelőnek mindig igaza van.

Ez amúgy egy szép mondat, de mintha már kezdeném nem szeretni.

Mert a megrendelőnek nem lehet igaza, amikor nem akar előleget fizetni, amikor nem akar végösszeget fizetni, amikor a munka végén semmit sem akar fizetni, amikor újabb dátumokat talál ki, hogy legközelebb majd mikor nem akar, és nincs igaza, amikor arról csacsog, hogy neki is késve fizetnek. És a megrendelőnek nincs igaza, amikor a fizetés napján eltűnik otthonról, hogy majd a felesége fizet, de aztán a felesége nincs otthon vagy ha otthon van, akkor azt kérdezi a kapuban, hogy miféle kert és miféle munka. Mindezt oly ártatlan arccal, hogy már-már hallom is a következő kérdést: miféle férj.

És kezdem nem szeretni a kioktató félmondatokat, a válasz nélkül hagyott árajánlatokat, a növekvő bunkóságot, kezdem nem szeretni ezt a nyúlós trutymót, amit dagasztunk magunk alatt és körül. Kezdem nem szeretni a kifogásokat, hogy nemcsak meghallgatjuk, egyre gyakrabban el is hisszük azokat, és hogy elviseljük a nekem is késve fizetnek típusú mondatokat.

És már kezdem nem szeretni a nagyvállalkozók sirámait a konténerköltségekről.
Kezdem nem szeretni a hangnemet, amit néhány megrendelő – táboruk napról napra népesebb lesz – használ, és kezdem nem szeretni, hogy ezt a stílust sokan – az ő táboruk is egyre népesebb lesz– természetesnek találják.

Nem, a megrendelőnek nincs mindig igaza.

És ezt néha nem árt a megrendelő tudomására hozni. Akkor is, ha ezen háborodik fel a legjobban.

Nagyvállalkozó is ezen háborodott fel a legjobban, merthogy ő nincs ehhez hozzászokva. Ő ahhoz van hozzászokva – süvöltötte hadarva, – hogy a pénzéért a zenekar azt játssza, amit ő akar.

És ebben nagyvállalkozónak igaza van.

Csakhogy van az úgy néha, hogy a koncert elmarad, és nem jelölnek ki esőnapot.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése